A Megoldás, avagy az élet kulcsai

A dualizmus kora a magyar neveléstudomány fejlõdésének is számottevõ idõszaka. Az új tudományág hazai kibontakozásának intézményes kereteit a pesti egyetem pedagógiai tanszékének létrehozása (1814), areformátus kollégiumok tanszékeinek megalakulása (Debrecen 1825, Sárospatak 1841), az 1872-ben Kolozsvárott alapított második tudományegyetem, végül az 1914-ben Debrecenben létesített egyetem teremtette meg. Mindezek hatására a múlt század végén, majd a századfordulót követõ évtizedekben - egymást némi idõeltolódással követve - a három egyetemen egy-egy jól körülhatárolható pedagógiai mûhely körvonalai bontakoztak ki.

Lubrich Ágost pedagógiája

A kiegyezés után Eötvös József modern kultúrpolitikai koncepció alapján indította el a hazai tanügy korszerûsítését. Ennek keretein belül került napirendre az egyetem újjászervezése, melynek egyik elsõrendû kérdése volt a neveléstudományi tanszékre - a több évtizedes helyettesítésekkel szakítva - nyilvános rendes egyetemi tanár kinevezése. Ez 1870 februárjában történt meg, amikor a miniszter Lubrich Ágostot (1825-1900) kinevezte a neveléstudományi tanszék professzorává. Ezt követõen 30 évig állt a tanszék élén, mint annak elsõ ténylegesen mûködõ világi egyetemi tanára. Még gimnáziumi tanárként 1868-ban jelent meg fõmûve Pozsonyban, a négykötetes "Neveléstudomány". E mûve alapján nyerte el még ugyanabban az évben az akadémiai levelezõ tagságot.

A nevelõvel kapcsolatos eszközök:

a)      a nevelõ személyiségének hitelessége, jelleme

b)      a nevelõ tettei, amelyek példát jelentenek a növendékek számára.

Semmiféle tudomány, így a neveléstudomány sem képzelhetõ el - véli Lubrich - olyan általános alapelv nélkül, amely támpontként szolgál minden további megállapításhoz. Felfogása szerint az így kialakított fõelv a kereszténység legfõbb példaképe Jézus Krisztus, akiben - személyisége erkölcsi tartalmaiban és tetteiben - minden fontos nevelési feladat összegezõdik.

Ezzel összefüggésben három további alapelv fogalmazható meg.

1.      a tárgyra vonatkozik, vagyis alaposan ismernünk kell a nevelés legfontosabb szereplõjét, a gyermeket,

2.      ismernünk kell a célt, ahova vezetni akarjuk,

3.      ismernünk kell a cél elérésére szolgáló eszközöket.

Ezen alapelvekbõl következnek azok az alapvetõ szabályok, törvények, melyek megvalósulása az eredményes nevelés alapja:

a) A nevelésnek természetszerûnek kell lennie, azaz a nevelõnek ismernie kell növendéke testi, lelki fejlõdésének folyamatát. Ehhez alaposan tanulmányoznia kell az embertant, sokat kell a gyermekek körében tartózkodnia és élõ tapasztalatokat szereznie. Állandóan figyelje és keresse saját nevelõmunkája sikereinek és kudarcának okait és kísérje figyelemmel a többi nevelõ munkáját.

b) Általánosnak kell lennie, mivel minden ember valamennyi "tehetséggel" felruházva születik, de ennek arányai különbözõk.

c) Ebbõl adódóan eljárásait a gyermek egyéniségéhez kell igazítani. A nevelõ munkája csak akkor lesz eredményes, ha ismeri növendékét.

d) A nevelésnek tekintettel kell lennie a nemi sajátosságokra és az ebbõl adódó eltérõ életfeladatokra is.

A nevelés módszerei "a nevelési eszközöknek a nevelés célja felé irányzott szerves tervvé való összefûzése" [455]. A nevelés egészére vonatkozó általános módszereknek négy mozzanata különíthetõ el:

1. A nevelés terve, amely kijelöli az eszközök felhasználásának egymásutánját;
2. A nevelés menete, mely azt határozza meg, hogyan lehet az eszközöket a növendék természetének megfelelõen felhasználni;
3. és ezt a nevelés helyes alakjának megfelelõen eszközölni;
4. A módszer szelleme, melynek az a feladata, hogy a növendék érzés-gondolatvilágát és akaratát irányítsa, lelkét áthatva maradandóan kösse az emberi lét alapvetõ értékeihez az igazhoz, széphez és a jóhoz.

Fontos nevelõi személyiségjegynek tekinti a keresztény nagykorúságot (az érett személyiséget), a gyermekszeretetet, a hivatástudatot és az ehhez kapcsolódó általános és szakmûveltséget, a nevelõi tekintélyt (amelynek alapja a nevelõ példamutató élete), a rátermettséget, a tapintatot, és a nevelõ egészséges testi megjelenését (arányos testalkat, beszédkészség, mentes legyen a feltûnõ testi hibáktól).

Kármán Mór pedagógiája

Kármán Mór (1843-1915) Eötvös József kétéves ösztöndíjával a lipcsei egyetemen Ziller és Rein közvetítésével ismerkedett meg a herbartiánus pedagógiával. Tanulmányútjáról hazatérve - Lubrich közbenjárására - a pesti egyetemen magántanári habilitációt nyert. Ebben a minõségében 70 szemeszteren át tartotta az egyetemen etikai, pszichológiai és pedagógiai elõadásait. Fontos szerepet játszott az egyetem tanárképzõ intézetének létrehozásában. 1872-ben Pauler Tivadar miniszter megbízására megszervezte agyakorló fõgimnáziumot és 25 évig annak vezetõjeként több tanárgeneráció oktatója, nevelõje. 1873-1883-ig a Közoktatási Tanács jegyzõje, ezen minõségében jelentõs szerepe volt az új gimnáziumi tantervek kidolgozásában. Nagy jelentõségû volt szerkesztõi munkássága is. A "Magyar Tanügy"-nek az a tíz esztendeje, amely Kármánt jegyzi szerkesztõjének, magas színvonalú fóruma a kor pedagógiai törekvéseinek.

Pedagógiai rendszerének alapja a herbarti pedagógiában gyökerezõ etikai gondolatkör, mely szerint az emberiség feladata az erkölcsi eszmék megvalósítása, mert annak fejlõdését erkölcsi célok irányítják.

Herbarthoz hasonlóan a pedagógiának Kármán is két segédtudományát határozza meg, az etikát és a pszichológiát. Miként ez már az elmondottakból is kiderült, az etikát tartja lényegesebbnek: "A nevelés munkájának szabályozásában a siker inkább függ az erkölcsi cél világos tudatától, mint a szellemi élet jelenségeinek teljes magyarázatától." 

Etikája lényegében az erkölcsi eszmék, a pedagógia, a mûvelõdés, a pszichológia pedig az emberi szellem történelmi fejlõdésének elemzését jelenti. Nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati kérdéseknél is megfigyelhetõ törekvése a történeti fejlõdés figyelembevételére - jól tükrözi ezt az általa kidolgozott gimnáziumi tanterv.

Ebbõl adódóan Kármán szerint is az etika segítségével történik meg a nevelési cél kitûzése: Miként megfogalmazza: "A növendékek elé nem tûzhetni más célt, mint amire lelkiismerete mindenkit kötelez: az erényes életét." [458]

Mivel az ember céljai a történelmi fejlõdéssel együtt változnak, a pedagógiának az erényes élet olyan értelmû megfogalmazása lehet csupán az alapja, amely nemcsak a végcélt jelöli ki, hanem a hozzá vezetõ út egyes állomásait is. Ezeket a fejlõdési szakaszokat az akarat lélektani elemzésébõl kiindulva lehet meghatározni. Ezáltal Kármán az emberi cselekvés négy jellemzõ mozzanatát különbözteti meg oly módon, hogy mindegyikhez egy-egy erkölcsi eszmét rendel hozzá:

1. érzékenység -- tökéletesség
2. motiváció -- jóság
3. elhatározás -- személyiség
4. tett -- szentség.

Az eszmék kialakulásának ezen gondolatmenet szerint három fejlõdési foka van, melyek megvalósítása a pedagógia feladata:

1. hatalmasság-sokoldalúság-összhangzóság = tökéletesség
2. viszonyosság-törvényesség-jogosság = jóság
3. állhatatosság-jellemesség-egyéniség = személyiség
4. okosság-célszerûség-lelkiismeretesség = szentség

Ennek alapján építhetõ fel a neveléstudomány rendszere, melynek érzékenységgel kapcsolatos ága a gimnasztika, a motívumok helyes irányításával foglalkozik a hodegetika, vagy vezetés tana, az akarati cselekvésekre vonatkozó terület a taktika, a cselekvés végsõ motívumaira irányuló rész a didaktika.

A történeti fejlõdést - miként láttuk - Kármán az erkölcsi fejlõdés fokozataiként értelmezi. Ennek oka - fogalmazza meg Willmann gondolataival összhangban - hogy "korunk pedagógiai elmélkedésének egyik alapvonása az a meggyõzõdés, hogy a növendéknek a szellemi fejlõdés azon fokozatain kell áthaladnia, melyeken át maga az emberiség mûvelõdése a mai állására jutott." [459]

Ennek szellemében a "népélet történelmi alakulása" három szakaszra osztható:

I. a törzsi vagy atyafisági kor
II. rendi kor
III. nemzeti kor.

E korszakok tovább oszthatók az elõkészület és a teljes kifejlés fokára, így összesen hat kultúrtörténeti fok különíthetõ el egymástól.

Ez a felosztás jól érvényesül az általa kidolgozott a gimnáziumi tantervi anyagában is:

I. Honfoglalás (Attila, Árpád)
II. Az ország berendezése (Szt. István, Szt. Gellért, Szt. László)
III. Megpróbáltatása az idegen erõ által (tatárjárás)
IV. A magyar lovagkor (Anjouk)
V. A nagy nemzeti küzdelmek (Hunyadi, Rákóczi)
VI. A nemzeti állam kialakulása (Széchenyi, Kossuth, Deák)

A nevelési folyamattal, a nevelés feladataival kapcsolatos fejtegetéseiben a hagyományos herbarti felfogást kapcsolja össze saját etikai-történetfilozófiai felfogásával: Ennek megfelelõen a nevelésnek Kármán is három alapvetõ területét különíti el, ezek a testi, erkölcsi és értelmi nevelés. A testi nevelés két fõ feladata: a) a test ápolása (diatetika), b) a test gyakorlása (gymnastika). Az egyén erkölcsisége a társas együttélés során bontakozik ki, ez adja az erkölcsi nevelés fontosságát, melynek során a növendék egyéni életét alá kell rendelnie a közös nemzeti élet céljainak.

Ehhez egyrészt olyan módon kell kialakítani a gyermek környezetét, úgy kell irányítani életét, hogy elérjék azt a kívánatos eggyéolvadást, ami az erkölcsiség alapja. Másrészt a növendék akaratára gyakorolt hatással meg kell erõsíteni az olyan befolyások ellen, melyek útját állják a tudatos kötelességteljesítésnek.

A legszélesebben értelmezett nevelési terület az értelmi nevelés (oktatás), amely a nagy emberi célok eléréséhez, a nemzeti, társadalmi feladatok megoldásához szükséges, a nemzedékek hosszú sora által létrehozott értékek és teljesítmények eredményeinek számontartása, megõrzése.

Ez a közvetítési folyamat a mûvelõdés; ami nem más, mint az emberiség, a nemzet, az egyes társadalmi rétegek fáradozása az értelmi javak elõteremtése érdekében. Ennek eredménye a mûveltség; amely ezen munkálkodás eredményeinek ismeretét és megfelelõ méltatását jelenti. Ezzel függ össze az oktatás legfõbb feladata, hogy a növendék lelkét kimûvelje, azaz mûveltté tegye.

Ezzel összefüggésben határozható meg a mûveltség tartalma (általános és szakmûveltség), kezdõdhet el az oktató eljárásra, a módszerre vonatkozó vizsgálódás, melynek szintén magán kell viselnie az erkölcsi törekvés jellegét.

A mûvelõdés folyamatának vizsgálata során alakíthatók ki a tantárgyak megalapozására szolgáló mûveltségi körök, melyek a középiskolai esetében három "érdekkörbe" oszthatók:

1. Nyelvi és irodalmi tanulmányok, melyek feladata, hogy a növendék elmerüljön "a gondolat és érzület világába, melyben õseinek eszmei hagyományait tiszteli".

2. Mûszaki és természeti tanulmányok, melyek által a növendék "ismerje meg a javak bõségét, melyet számára felhalmozott a múlt", melyek segítségével a jövõben is munkálkodhat.

3. Történeti és erkölcsi tanulmányok, melyek segítségével felfogja a nemzeti közösséghez való kapcsolatát és társadalmi hivatását.

Fináczy Ernô pedagógiája

Fináczy Ernô (1860-1935) a magyar neveléstudomány kiemelkedõ alakja, 1901-tôl Lubrich utódja a pesti egyetem neveléstudományi tanszékének élén,

Érdeklõdésének középpontjában már fiatalon a modern középiskola megteremtésének kérdései álltak, ezzel függöttek össze elsõ jelentõs mûvei: "A francia középiskolák múltja és jelene" (1890), "A magyarországi középiskolák múltja és jelene" (1896). Ez az indulás alapvetõen meghatározta további munkásságát. Bár évtizedeken át számos tanulmányt, könyvet írt a pedagógia fõbb elméleti kérdéseirõl, érdeklõdése középpontjában mindvégig a neveléstörténet állt.

Ezzel kapcsolatos elsõ nagyszabású vállalkozása 1899-ben, illetve 1902-ben látott napvilágot két kötetben "A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában" címmel.

1906-ban jelent meg "Az ókori nevelés története", 1914-ben következett "A középkori nevelés története", 1919-ben látott napvilágot "A renaissance-kori nevelés története", 1927-ben "Az újkori nevelés története", végül 1934-ben a "Neveléselméletek a 19. században".

Fináczy Ernô, a pesti egyetem pedagógiaprofesszora a Magyar Pedagógiai Társaság 1914. évi közgyûlésén elnöki megnyitójában hangsúlyozta: "A herbarti pedagógia fölött akár mesterének szabadabb fogalmazásában, akár a tanítványok aprólékosságig menõ kidolgozásában tekintjük, eljárt az idõ. Csupán herbarti alapon nyugvó pedagógia ma már lehetetlen." 

Neveléstudományi koncepcióját az "Elméleti pedagógia" címû könyvében fejtette ki legteljesebben, amely 1937-ben, halála után jelent meg tanítványai gondozásában.

Mûvében az elméleti pedagógiát a herbarti rendszerezési elveknek megfelelõen két alapvetõ részre osztja: a teleológiára és a metodológiára.

A teleológia a nevelés céljellegû filozófiai megalapozását adja, a metodológia feladata pedig annak megvilágítása, hogy mik ezen elmélet szempontjából a nevelés részei, eszközei. Részletesen szól a testi, értelmi, erkölcsi nevelés alapkérdéseirõl, melyek összessége adja felfogása szerint az eszközök vagy funkciók tanát.

Fontos szerepet tulajdonít a világnézet és nevelés kapcsolatának, amit a mû bevezetõ fejezetének címe "Világnézet és nevelés" is kifejez. Meggyõzõdése ugyanis, hogy a nevelés céljának és fogalmának elemzése elõtt elengedhetetlenül szükséges egy határozott világnézeti álláspont kiválasztása, amelyre egy egész neveléstan felépíthetõ.

Keresztény elkötelezettségébõl adódóan a számára igazán értékes világnézet az, amely állandó, abszolút értékes célt szolgál: ez az idealizmus, melynek két sarkpontja van: a vallás és a nemzet. Ezért pedagógiáját az eszmények világában található, teljesen tökéletes abszolút értékekre: a szép, jó, igaz eszményére alapozza.

A nevelés céljának megfogalmazása elõtt Fináczy szükségesnek érzi a nevelés fogalmának meghatározását, ami Lubrich és Kármán szellemében a következõképpen hangzik: "a nevelés nagykorúaknak kiskorúakra való egyetemes és tervszerû ráhatása avégbõl, hogy a fiatal nemzedék majdan egyéni és nemzeti feladatainak, egy erkölcsi cél mértéke szerint, tudatossággal és szabadsággal megfelelhessen". [462]

A nevelés célja idealista alapállásából adódóan kettõs természetû. Az elsõ a nevelés eszményi célja, mely felveti, miben keresendõ az erkölcsi tökéletesség. A válasz: ezt az ember az abszolút értékeknek a jónak, a szépnek és igaznak a megismerésében és azok tudatos megvalósítására való törekvésben találhatja meg.

Miután azonban a cél nem lehet többirányú, a nevelés szempontjából legfontosabbat kell kiválasztani, és annak kell a másik kettõt alárendelni. Ez a legértékesebb tulajdonság a jó, a valódi jóra irányuló szabad akarat, ami értékesebb a kimûvelt észnél és az ízlésnél. Ez a végsõ érték, amely az erkölcsi jellemet adja. Ennek alapján fogalmazható meg a nevelés szûkebb célja: "az egyént arra képesíteni, hogy a jót szabad akarattal megtegye, mind az egyén, mind a társadalom tökéletesedése érdekében". 

A tökéletesség megközelítésének lehetõségét az alapvetõ erények összhatásában látta. Ezek:

1. Az önuralom erénye - a szellemiség uralmát jelenti az érzékiség felett - az akarat erénye.
2. Az igazságosság erénye - az objektív értékelés képessége - túlnyomórészt az értelem erénye.
3. A szeretet - a felebarátaink iránti emberséges viselkedés képessége, melynek segítségével képesek vagyunk saját érdekeink rovására is áldozatot hozni - elsõsorban az érzelem erénye.

A központi célgondolatból adódóan a nevelés részeinek (eszközeinek) és a nevelés céljának szoros egységben kell egymással állni. Ezek a testi, értelmi és erkölcsi nevelés, amely sajátosságait részletesen kifejti, valamint az esztétikai nevelés, ami mindhárom funkcióban benne foglaltatik, ezért ezzel külön területként nem foglalkozik.

A testi nevelést két részfeladatra osztja: Egyrészt a testi egészség fenntartása az ápolás útján történik, amely gondoskodik arról, hogy a gyermek életfolyamatai szabályosan menjenek végbe. Másrészt a gyermeki szervezet fejlesztése, erõsebbé tétele, edzése - az ezzel kapcsolatos gyakorlás - fontos az akarat nevelése szempontjából is, melyben a nevelés két funkciója, a testi és erkölcsi nevelés kapcsolódik össze.

Az értelmi nevelést Fináczy is azonosítja az oktatással, ezért az szorosan kapcsolódik oktatáselméletéhez, amit külön mûben, 1935-ben kiadott "Didaktiká"-jában dolgozott ki. A nevelés céljában megfogalmazott alaptételek - erkölcsi végcél, vallási alap, nemzeti szempont - következetes érvényesítésére törekszik az oktatás anyagának kiválasztásában is.

Felfogása szerint a szorosabb értelemben vett erkölcsi nevelés elsõsorban az akarat nevelését jelenti.

Weszely Ödön pedagógiája

A XX. századi magyar neveléstudomány egyik sokszínû, gazdag életmûvét megalkotó gyakorlati és elméleti szakembere Weszely Ödön (1867-1935). Több évtizedes - különbözõ iskolatípusokban eltöltött - gyakorló tanári munkássága után 1910-ben lett a pesti egyetem magántanára. A század elsõ évtizedében jelentõs szerepet játszott - a város kiemelkedõ polgármestere - Bárczy István munkatársaként, a fõváros iskolaügyének korszerûsítésében (a szakfelügyelet újjászervezése, tantervi munkálatok stb.).

1918-tól a pozsonyi, majd annak átköltözése után a pécsi egyetem pedagógia professzora. A magyar gyermektanulmányi mozgalomnak létrejöttétõl kezdõdõen szorgalmas munkatársa, szervezõje és aktív vezetôje.

A herbartiánus pedagógiai alapokon nyugvó elméleti pedagógiájának körvonalait az 1909-ben kiadott "A modern pedagógia útjain" címû tanulmánykötetében fogalmazta meg. Ezt fejlesztette tovább fõmûvében az 1923-ban megjelenõ "Bevezetés a neveléstudományba" címû munkájában.

Weszely Ödön a legkövetkezetesebb hazai követõje annak a késõi herbartiánus - elsõsorban Reinre jellemzõ - törekvésnek, amely a századforduló táján, elsõsorban a gyermektanulmány és a reformpedagógia erõteljes kihívásaira és kritikájára válaszolva - a hagyományos koncepció fõbb, értékálló elemeit megõrizve - számottevõ tartalmi korszerûsítésbe kezdett.

Rein törekvéseirõl maga Weszely is elismerõen nyilatkozik a német mester munkásságát méltató tanulmányában: "Munkájának egész koncepciója olyan, hogy abban minden modern törekvést is belefoglal. A szociálpedagógia eszméit, a mûvészi nevelés kérdését, a kézimunka intenzív felkarolását éppúgy beilleszti a rendszer kereteibe, mint a gyermektanulmányt, a koedukációt, a szabad egyetemet, s a többi reformkérdést, melyek mindegyikének Rein egyik buzgó harcosa". [465]

Ezzel magyarázható, hogy Weszely pedagógiai koncepciójának megalkotása során következetesen kitart azon alapvetõ herbarti rendszerezési szempont mellett, mely szerint a pedagógia - a nevelés tudományos elmélete - két segédtudományra, az etikára és a pszichológiára alapozottan értelmezhetõ. Az etika, a nevelés céljaival áll összefüggésben, a pszichológia pedig a nevelési folyamat gyakorlati lépéseinek megtervezéséhez nyújt segítséget, ez a módszerre vonatkozó segédtudomány.

Weszely ezt az alapgondolatot annyiban fejleszti tovább, amennyiben a századforduló után megjelenõ új igények szükségessé tették a hagyományos segédtudományok terjedelmének kiszélesítését.

"A nevelés célja tehát a kultúra, mert a kultúra segítségével képes az ember emberhez méltó magasabb rendû életet élni, a kultúra segítségével képes magasabb élethivatását fölismerni, célokat kitûzni, s ezeket a célokat elérni". [467]

Weszely pedagógiai koncepciójának másik jellegzetes eleme a nevelés értékelméleti megalapozásának hangsúlyozása.

Ennek létjogosultságát a következõkben fogalmazza meg: "Ha a neveléstudomány ki akarja tûzni a nevelés céljait s fölépíteni a célok egy következetes és harmonikus rendszerét, a célok megállapításánál azt kell mérlegelni, hogy mi az, ami a jövõ nemzedék szempontjából értékes. [...] A neveléstudománynak itt az érték fogalmával van dolga. Meg kell állapítani mi az érték, hány félék az értékek, s a sokféle értéknek egy rangsorát megszerkeszteni". [468] Ennek alapján a következõ értékrendszert állítja fel:

• Reális értékek: Szükséges Hasznos Élvezetes
• Ideális értékek: Igaz Jó Szép

A kultúrpedagógiai felfogás szellemében Weszely a kultúra egyes területeit, azok értékvonatkozásait és normatív tudományokkal való kapcsolatát az alábbiak szerint összegezi:

Rein törekvéseivel összhangban Weszely pedagógiai koncepciójának további sajátos eleme az a törekvés, amelynek szellemében a századforduló új pedagógiai irányzatait, reformpedagógiai koncepcióit, a gyermektanulmány és a korszerû lélektan új kutatási eredményeit is integrálja a kultúrpedagógiai felfogás szellemében totális hatásrendszerként értelmezett pedagógiai rendszerébe.

Forrás: Pukánszky-Németh - Neveléstörténet

http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/09.03.html